Szombat reggel, a hőmérő higanyszála az 5 celsiust verdeste, ezért a szokásosnál sokkal keményebbnek éreztem magam, és majdnem lábbal rúgtam be az önindítót. Gyí, induljunk vár upstate new york legnagyobb találkozója a Catskill Mountain Thunder! A 90-es autópályán hajtottam Uticáig, egy-két megállót beiktatva, hogy magamba tömjek egy tojás McDudát és/vagy forró kávét majd a hipotermia előtt nem sokkal letértem a csodaszép napfényes erdei utakra.

Végtelen nyugalommal krúzoltam végig a legelők mellett, csak egy hátulütője volt a dolognak, az elütött büdösborzok huszonhatszor büdösebbek voltak mint autóval. De hát tudjuk, hogy másképp illatozik a széna a lónak és másképp a szerelmeseknek.

Egyébként áldom ismét az amerikai úthálózatot, mert ha tudod, hogy melyik égtáj felé akasz menni a négy közül, akkor vajmi kevés esélyed van, hogy eltévedj. Az utak többnyire simák, bár a hosszanti nyomvályúk néha megvezetnek, de annyi kell, nehogy elaludj a végtelen egyenesek és a vánszorgó cager*-ek közötti lavírozásban. Az idő is kivirult, így a legalacsonyabb elérhető fordulaton masszíroztattam magam, és sütkéreztem a napfényben.

Épp a 145-ösön dél felé kergettem egy copfos, rózsaszin fejkupakos sporyt, mire hirtelen bőr-, túlhevített króm- és gumiszag csapott meg, majd fel is tűnt azon nyomban az eseménynek helyet adó Blackthorne Resort. Chopperekkel tömött parkolók amíg a szem ellát, persze aki utolsó előtti napra érkezik az ne rinyáljon, de még találtam helyet a hegyoldalban, ahol le se kellett támasztanom, csak leszállnom. Bementem az irodába, hogy kellene sátorhely, meg különben is hogy is van ez,  magyar vagyok és turista. Abszolut stílusidegen volt a poros bőrcuccban állni a márvány lobbiban, de teljesen amerikai módra lehúzták a kártyámat, felkarszalagoztak, és mondták, hogy várjak a bejáratnál egy golfautóra. Wat? Értetlenül álltam kint, majd tényleg jött egy mókus, és megkérdezte én vagyok-e Edem. Mondtam, persze, és ugorjak be. Nagy nehezen behajtogattam magam a protektorokkal, láncokkal, meg a 2 méteremmel együtt és megkérdeztem most mi a pöcsmög lesz. Carl elmondta, hogy őt tulajdonképpen ezért fizetik. Figyelj: a vendégek jönnek, beülnek a golfautóba, elviszi őket, megmutat nekik egy táborhelyet, és ha tetszik a kedves vendégnek, akkor visszaviszi a motorjához, majd a campert már motorral visszavezeti a helyére. Na mondom elég a baromkodásból, csak mondd meg hol van szabad hely, és kész :-) de előtte még elkértem egy körre a golfautót, aztán visszabattyogtam a motoromhoz.

Már épp elkezdtem leverni a cölöpöket a sátorhoz, amikor jön két szivar, hogy a lehető legszarabb táborhelyet kaptam, mert előző éjszaka itt vágtak át legtöbben a kerítésen átmászva a fesztiválterületre, szóval  ha nyugodt éjszakát akarok, akkor cuccoljak arrébb pár méterrel melléjük. Igy is lett, segítettek is, amit kénytelen voltam paprikapálinkával meghálálni, szóval össze is verődtünk a hétvége hátralévő részére.

A szokásos álmos nappali programok voltak, mint asszonycipelés, virslinyalogatás,  rodeojátékok,  és hasonló maszlagok.

Inkább elnéztem a kiállítókhoz. Sok hires-hírhedt építőműhely tette tiszteletét (Chop Shop, Satan Cycles, Old School Choppers, AMS) és a csavar az volt, hogy nem csak hoztak gépeket, hanem csütörtökön kezdtek építeni párat ott helyben, szinte a semmiből. Így egész hétvégén nézhettük, lépésről, hogy épül flexszel, hegesztőpisztollyal meg kalapáccsal a katalógusmentes motor.


A helyi kihelyezett múzeum is nagyon impozáns volt, esküszöm naponta többször is visszajártam, nézegetve ezeket a gépeket, amik tényleg a motorozás hőskorából származtak, és persze a mai napig működőképesek. A formaviláguk, a technikai megoldásaik,  az illatuk és az egész hangulat ami velük járt elképesztő volt.



Viszonylag hamar elment a délután, így megéhezvén nekiálltunk sütögetni, mellette előkerültek a különböző égtájakról hozott párlatok. Captain Morgan, Mézes Jack, a paprika is kitartott, szóval egyre emelkedettebb hangulatban folytattuk a bulit.
Sokat kérdezgettek Magyarországról, és én örömmel meséltem órákon át. Pörögtek a hamburgerek, virslik, füstöltek a szivarok, ropogott a tűz, párologtak a párlatok, egészen az eufória határán táncoltuk, amikor megtudtam, hogy a spagetti wrestling, ami tulajdonképpen hatalmas húzóerőként hatott rám amikor eldöntöttem, hogy a csípős 5 fokban 15o mérföldet lenyomok,  a spagetti wrestling, ami nem takar egyebet mint amit takar: tehát két amerikai fehérnép egy nagy tál spagettiben gyepálja egymást, a spagetti wrestling, amit én, a cicik popsik és az olasz konyha nagy tisztelője nem hagyhatok ki, nos a spagetti wrestling nos az tegnap este volt.....
Térdre rogytam és kezemet az égfelé tartva kiabáltam, hogy MIÉÉÉÉRT? Valami isteni összjátéknak köszönhetően és a többiek legnagyobb megrökönyödésére  a szervezők pont  ezt a pillanatot választották ki, hogy elinduljon a tüzijáték, tehát egy az egyben mintha A Szakasz c. film plakátja elevenedett volna meg. A hasonlatot az is alátámasztotta, hogy a tüzijáték a szokásos elemeken kívűl  furcsa, eddig nem látott anomáliákból is állt, mint például apró kis ejtőernyőn aláereszkedő izzó bizbaszokból.

Ami messziről még egészen lenyűgöző látvány volt, de amint észleltük, hogy egyre közelebb sodródnak hozzánk, kénytelen voltunk a felesek számát is megnövelni exponenciálisan. Miután landolt az egyik csomag Charles és Don némi fenntartással a testi épséget és robbanásveszélyt maximálisan szem előtt tartva óvatosan megközelítették (tehát kérdés nélkül ráugrottak izomból), majd körbe-körbe futkostak vele, végül eltették nem is tudom, talán fékernyőnek :-))
Úgy döntöttünk ideje visszahelyezni a bulit a színpad elé, szóval összekaptuk magunkat és elindultunk megnézni az Aerial Burnt. Ez tulajdonképpen egy gumiégető verseny volt (hihetetlen tudom) annyival megtoldva, hogy a moszájt egy emelvényre gurították, amit felemeltek a közönség felé, és így lett Aerial.
Mértek hangot, füstöt, még guminyomot is, az első három még izgalmas is volt, aztán inkább további sörökért indultunk.




Közben megálltunk a motorépítőknél, ahol éppen akkor fejezték be az utolsó simitásokat, töltötték a tankokat, és azok a motorok, amik 2 napja még csak egy doboz fémlemezként léteztek, most hátukon büszke, és nem utolsó sorban tehetős új tulajdonosaikkal gurultak le a rámpáról.




Eközben a szinpadon már a Shovelhead vagy a Razorbacks vagy a Bullzeye (ezt most már meg nem mondom) csapott bele a Free Birdbe a szétcsúszó audiencia legnagyobb örömére.

A tömeg lassan kezdett egyre homályosabb lenni, így hajnal felé én is visszabattyogtam a sátramhoz, és nekikészülödtem életem egyik leghidegebb éjszakájának.


Viszonylag korán, a reggeli nap melengető sugarai ébresztettek, és már akkor láttam ez egy csodás nap lesz újra a nyeregben. Lebontottam a sátrat, felcuccoltam és rá egy óra múlva Bumblebeevel halk neszben - már amennyire ez egy forgattyúscsappal lehetséges - kicsörömpöltem a táborból. A főúton húztam egy kövéret, és lógó orral elindultam vissza északnyugatra. Hazafelé egy csésze kávé mellett  az egyik Diner ablakából néztem végig amint egy anyuka az ötéves forma fiacskája szemét takargatja el -kevés sikerrel- , miközben beszálltak a szunnyadó, pattogva kihűlő V2-es melletti autóba,  a kisrácnak  vágyakozó tekintetére egyből ráismertem, ugyanis mintha magamat láttam volna 25 évvel ezelőtt:-)
Az idő fantasztikus lett, még jobb mint tegnap, így berúgtam az egyest, és a napsütésben hazaüldöztem az árnyékomat.





Epilógus: Persze ma emailben megkaptam a pénteki program linkjét, csak hogy ne enélkül haljak meg:-)

* cager: bárki, aki autót vezet