A mai motormentes posztot orvosolandó, rázzátok a rőzsét a Picturebooks-al a stoner blogon!
Kisfiúként rajongva néztem a TV-ben Bo és Luke Duke kalandjait a vasfüggönyön túlról átcsusszant Hazárd (Hazzard) megye lordjaiban, amelyből 2oo5 körül készült egy említésre sem méltó mozifilm. Az eredeti sorozatban többnyire farmersortot és falatnyi toppot viselő Daisy-n (Catherine Bach) kívűl mindenki kedvenc szereplője Lee tábornok volt. Két dologban megegyeznek: mindkettejükre generációk csorgatták a nyálukat. Lee tábornok volt az ikonikussá vált narancs színű 1969-es Dodge Charger O1-es számmal az oldalán és konföderációs zászlóval a tetején. Mielőtt továbbmegyünk, álljunk meg ismét egy pillanatra és adózzunk egy perc néma csenddel a forgatás során tönkrevert 256 (egyesek szerint 321!) Dodge Charger emlékének.
A Charger egy státuszszimbólum volt, az egyik olyan autó amelynek jól áll az öregedés. Ugyanis majdnem egyhangúan mindenki úgy gondolja, hogy az első (1966-67) és a csúcsot képviselő második(1968-7o) generáció után, hatalmas visszaesés indult egészen az ötödik (1982-87) generációig. Itt már annyira vállalhatatlanul ronda lett az autó, hogy majd' húsz évig kellett várni a visszatérésre.
meh!
A hatodik generáció (2oo6-2o1o) amely bár szerintem elég tökösre sikerült, mégsem nyert el osztatlan sikert, köszönhetően a négy ajtónak, amely egyes körökben szentségtörésnek számít, és méltatlan a Charger névre. Az ilyen őstulkoknak sikerült valószínűleg vígaszképpen megalkotni 2oo8-tól a házon belüli vetélytárs Challenger-t, amely szerény véleményem szerint a legjobban adja vissza az ős muscle car hangulatot a Mustang - Camaro- vetélytársak előtt.
A ferfiakat a kisfiúktól mindössze egy dolog különbözteti meg: a játék ára.
Ez a fekete dög a Chargerek jelenlegi utolsó hetedik (2o11- ) generációjából való , amely szerintem szexire sikeredett, és nekem szerelem volt első látásra. Az agresszív hűtőrács és a haragosan összehúzott szemeknek tetsző lámpák gyakorlatilag mindenkit jobbra lehúzódásra kényszerítenek. Igen, ez az alattomos szörny, amelynek az alapmodelje egy V6-os 3.6 literes Pentastar erőművel van megáldva, amely 8 lóerő hiján 3oo lovat próbál kordában tartani minden jólnevelt mama-kedvencéből egycsapásra büdös bunkót varázsol.
Amint átvettem a kulcsokat a következő 15 percben belőlem is kibújt a veszett amerikai tizenéves suhanc és kilinccsel előre vezettem hazáig. Két dolog miatt lettem belé szerelmes. Az első, hogy bár meglepő de a 197 centim ellenére nyújtott lábakkal ülök benne. Mondjuk ehhez már gyakorlatilag a padló alá, és a hátsó ülésre kell tolnom a vezetőülést, de maga az opció, hogy ezt megtehetjük, tetszik. Eddig egy meglepő autó volt ami még erre volt képes (A Marquis-on kívül) a Chevrolet Colorado Z71 double cab, ami azóta is kedvenc. A második pedig a fantasztikus vezetési élmény.
Maga márka nem örvend túl nagy népszerűségnek, mert összehasonlítva a Toyota, Subaru, Honda megbízhatósági listákkal nem sok Dodge szeli az utakat 15o ooo mérföld felett -kivéve Al Bundy-ét - Mondjuk az okát már én is látom, ezzel az autóval tényleg nagyon-nagyon nehéz higgadt fejjel közlekedni, főleg ha a kipörgésgátló kikapcsológombja kacérul kacsint az emberre minden alkalommal. Az ötsebességes automata váltó karját (előre-hátra) D-be lökve kellemes homoerotikus vezetési élményt nyújt, bár nem hiszem, hogy lenne ember a Földön aki ne manuális módban pakolgatná (balra-jobbra) a sebességeket, hogy 4ooo és 7ooo között tartsa az ordító a motort. Vagy ahogy errefelé mondják: "Ladies, if your boyfriend can't drive a manual, you have a girlfriend" (hát igen ebben is mennyivel előrébb vagyunk)
Az esős-havas úton a vezetési élmény nullára redukálódik köszönhető a hátsókerék hajtásnak és bár az elektronika teszi a dolgát, de nem tudja felvenni a versenyt egy elsőkerékhajtású autóval (pláne nem összkerékhajtásúval), de ez az autó nem a praktikumról szól. Ez az autó egymaga a színtiszta vezetési élmény. Se kilátni nem lehet a lőrés-nek tűnő ablakokból, se pakolni nem ideális a szűk csomagtér és keskeny ajtó miatt. Azonban élmény vezetni. Élmény az oldalsó visszapillantóból nézni a hátsó kerekek felett szinte víszintesen kinyúló kasznit, élmény a farát táncoltatni jobbra balra szűk erdei utakon, élmény csak ránézni bentről a motorháztetőre, és élmény lehet a faltól-falig az egész hátsó traktuson végighúzódó féklámpa hátulról. Élmény, mert nagyon-nagyon nehéz lebigyesztett ajkak nélkül vezetni akár csak a sarki zöldségesig. A fekete szín pedig kifejezetten telitalálat a karakteréhez. A videókat természetesen zárt pályán, profi pilóta segítségével vettem fel. (hát nem? hát de.)
