A táj nemcsak szépsége miatt híres, hanem adottságai tökéletesek a szőlőtermesztéshez, ezért ez az állam legnagyobb borvidéke is. Innen jön a Glenora, és az olyan helyi kuriózumok, mint a "Nágiz" pincészet, amiről egy bulin meséltek. Igen, pár óra alatt esett le nekem is: a Nagy's pince bezony magyar. Visszatérve, a Seneca tó volt a cél, és annak déli csücske Watkins Glen. A 9o-es autópályán nyugatra indultam a geneva-i leágazás felé.
A legnagyobb megengedett sebességre, 65 mph-ra (104km/h) állítottam a tempomatot és hallgattam a V8 duruzsolását, amely esküszöm szebben szól mióta elhoztam a szervízből. Azért érdekes, hogy valóban itt Amerikában vannak a legnagyobb lökettérfogatú autók, a sebességhatár ennél pedig sehol sem nagyobb tudtommal. Mivel óriási motorok viszonylag alacsony fordulattal képesek tartani ezt a tempót, ennek köszönhetően egy 100 000 mérföldet futott használt autóra itt még azt mondják, hogy "low miles" és van is benne igazság. Amikor ezen tűnődtem mellém is ért egy Ford Super Duty, amely hat gumin gördül és akkora lószállítót húzott, amibe két gyapjas mammut is belefért volna lapjával, az első kereke fölött, amivel épp farkasszemet néztem pedig büszkén hirdette a kis ezüsttábla: 6.7L HEMI V8. Kicsire nem adunk :-)
A Garmin 6 perces késést jelzett forgalmi dugó miatt (na nem mintha nem lett volna mindegy mikor érkezem), és láss csodát, egy pár mérföld múlva tényleg lett egy kis torlódás a fizetőkapuk miatt. Kicsengettem az útdíjat, ami 2 dollár volt, majd befutottam Genevába ahol megálltam nem elszívni egy cigit a tóparton.
Továbbindultam a tó mentén délre a 14-esen, bár útközben egy kicsit elbizonytalanodtam a Garmin képességeiben, mert kirakta Drezdát a térképre. Én meg azon morfondíroztam, vajon hol aludtam el és léptem át az Óceánt, de tényleg ott volt, semmi kétség el is mentem mellette. (Bár nem tudom Geneva után mit vártam)
Elértem Watkins Glent, hogy megnézzem a hasadékot, amit már régóta terveztem. Pechemre az alsó ösvényt épp karbantartás miatt lezárták, de felülről még meg lehetett nézni. Amikor felértem két dologra jöttem rá, egy: nem vagyok formában, kettő: felülről is fantasztikus látvány. A hasadék tényleg nagyon keskeny és mély (bár igaz, egy hasadéktól nem is várok el többet) néhol az 1 métert sem éri el, viszont gyönyörű ösvényeken körbejárható, de ez egy tavaszi bejegyzés témája lesz :-)
Mivel már esteledett, ezért elindultam visszafelé a 37-esen Auburn felé, amely viszonylag csendes, kanyargós útnak számít, néhol hosszú egyenesekkel, tehát ideális egy igazi tesztúthoz. A Márki rezzenéstelen arccal tette a dolgát, nagyon jól ment, a klasszikussal élve: "befekszik, mint cica az ágyba" :-). Auburn után egy enyhe erőcsúsztatással ráfordultam az 5-ös útra, amely tulajdonképpen hazáig visz. Hálám jeléül még elvittem egy wax-al egybekötött premium mosásra, mert megérdemelte az Öregúr. Készen állunk!
