A terv:
Sitty-sutty, péntek reggel elintéztem minden adminisztratív papírmunkát aztán fél 11-kor hátrahagytam a labort, hogy a 81-esen északra indulva megkerüljem az Ontario-t. Az út amerikai szakasza olyan sok újdonságot nem nyújtott, bejártam már párszor, de a Thousand Islands régióig nem jutottam még el.
Hihetetlenül hangzik tudom, de Ezersziget pedig nem egy mártás, hanem egy fasza hely. Olyan hely, ahová az ember szívesen költözik nyugdíjas korára, hogy egy szigeten egy szép házban élvezze élete alkonyát. Legalábbis ezt szűrtem le abból amit egy helyi matuzsálem mesélt el.
Minden nap miután felkel behajózik a kikötőig, ott átszáll egy golfautóba, amivel elzümmög a kocsmáig, ott megy a bridge koraestig, majd visszapöfékel a szigetre. Jegyezd meg, ilyen az élet itt a fantáziátlan nevű Thousand Island Park településen.
De elég egy pár óra a Paradicsomból, különben elcsábulok és elfoglalom az 1793 sziget valamelyikét, megalapítom a Medve Köztársaságot és bevezetem a meztelen csütörtököt. Mondjuk szerintem simán fel lehetett volna kerekíteni kétezer szigetre, ha belevesszük a homokpadokat is, de hagyjuk is az amerikai megalomániát, ruccanjunk át inkább Kanadába.
Reményekkel telve mosolyogva álltam be a sorba, majd amikor Péterfy Bori már harmadjára kattant a lejátszóban, épp azon gondolkodtam, hogy bizonyára holnapra összeomlik az USA, és ma MINDENKI Kanadába akar szökni. De elképzelhető, hogy egy átlagos pénteki nap, csak hát nekem szokatlan volt ez a migrációs szándék. A sors Vámos Vickyhez irányított, aki miután kinevette valóban nevetséges vízumomat, érdeklődött, hogy egy szerencsétlen magyar cserediák amerikai autóval mit keres Kanadában, majd megkért hogy szíveskedjek félreállni, elhagyni a gépjárműt és konzultáljak egy immigrációs tiszttel, valamint biztosított hogy amenyiben továbbmennék megállás nélkül úgy indokoltnak látja éles lőszer bevetését.
"Itt a baj már nem kicsiny" éltem a klasszikus szófordulattal és beálltam az immigrációs interjúra várók nem rövid sorába. További órák teltek el, mire Határőr Harry, akin több volt a géppisztoly mint maga Harry egy rövid interjúra invitált egy szobába, hogy nyugodtan tudjunk "beszélgetni". Mit akar, mit csinál, hova megy és egyáltalán miért? kérdéskört a velejéig kibontottuk. Még a barátnője is szóba került, aki lupusos, és hogy mit tegyen. Megmondtam mit szedjen, mit ne szedjen, ezzel végre teljesen hitelessé váltam a szemében. Záróakkordként elkérte a kocsikulcsot, és megkért várjam meg, amíg átvizsgálja a kocsimat. Bent üldögéltem, csak ekkor hasított belém a felismerés, hogy a kempingcucc nagy része még a csomagtartóban van, sátor, hálózsák, nyársak, kések és egyéb, egy komplett vadkan kizsigerelésére és feldolgozására alkalmas eszköz. Itt már lelki szemeim előtt megjelent a kanadai sitt, ahol két részeg kopasz szakállas favágóval meg egy rötyivel összezárva próbálom kivárni, míg anyám leteszi értem az óvadékot. Határőr Harry azonban megértő volt és a kulcsot átengedve beengedett az országba.
Így az Ezersziget kanadai oldalára fordított idő a vámosoknál maradt, de pár helyen meg tudtam állni fotózni, aztán sutty irány Toronto.
Itt táblák már km/h-ban mutatják a korlátozást, és sok minden más is meglepően európai volt. Nyomtam a pedált végig a parkwayen, és élveztem a kanadai tájat. Hallgattam a 1o7.1-et, és röpke 7 órával az indulás után elérkeztem az elővárosokhoz, ahonnan megdöbbentő látvány tárult elém. Megjelentek Toronto felhőkarcolói erdőkből kinőve, mintha a Logan futása egyik díszlete elevenedett volna meg. Sajna még nem kormányozok jól lábbal hogy 12o-al repesztve fényképeket tudjak csináljak a volán mögül, de valahogy így kell elképzelni:
